Hajnal

Komoly arccal nézett végig a szabálytalan sorba rendeződött legénységen. Eddig egyedül volt a szigeten, s egyszerre csak megnőtt a népesség. Mindegyikük érdekből jött utána, az az ember is eljött, aki tulajdonképpen tálcán kínálta fel a krakennek vacsorára. Lassú tempóban sétált végig az emberek előtt, alaposan megnézve magának mindegyiket. Tekintete megállapodott egy csuklyát viselő alakon.

-                     És maga kicsoda? – kérdezte az illetőt csípőre tett kézzel. – Milyen érdek vonzotta ide, a Világ Végére?

-                     Hát… Hogy is mondjam… - hallatszott egy mély tónusú női hang a fekete csuklya alól. – Hiányoztál. Rég láttalak.

Az alak hátrahajtotta csuklyáját, így láthatóvá vált szeplős arca, méregzöld szeme, és hosszú, egyenes szálú, lángvörös haja, melyet a tarkóján összefogva viselt, eltekintve egy gyöngyökkel díszített tincstől. A lány mosolygott.

-                     Kartács Molly? De… te meghaltál! – kiáltott fel meglepetten a férfi.

Jack Sparrow kinyitotta az egyik szemét. Amikor feje fölött egy lámpást látott himbálózni, kinyitotta másik szemét is. A Fekete Gyöngy kabinjában találta magát. Mióta elhagyták Davy Jones börtönét, minden éjjel ugyanazt álmodja. Alig hitte el, hogy Molly „Kartács” Molloy ismét a Gyöngy fedélzetén tartózkodik. Saját szemével látta meghalni az után a csata után.

Nehézkesen talpra állt, elvette az asztalról a rummal teli üveget, majd imbolygó járással a fedélzet felé indult. Ahogy közeledett, beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét. A legénység nagy része a kabinokban tartózkodott. Aludtak.

Odakint Kartács Molly és Hector Barbossa álltak, nekitámaszkodva a hajókorlátnak. Jack odasétált hozzájuk.

-                     Hát ti? – kérdezte. – Hogyhogy itt? Azt hittem, mindenki alszik.

-                     Nem mindenki – vigyorgott rá a lány. – Amint látom, te is ébren vagy.

-                     Miről beszélgettek? – kérdezte Jack. – Társulhatok?

-                     Flor Negráról beszéltünk – mondta Barbossa távolba révedő tekintettel. – Molly anyjáról.

-                     Érdekes… De Hector, mi közöd volt neked Molly anyjához?

-                     Nagyon is sok – felelt a féri, végigsimítva vörösesbarna szakállán. – Az adósa voltam.

-                     Anyám egyszer megmentette az életét, és ő ezt sosem felejtette el. Tudod, Jack, ha nincs az apám, akkor engem most Molly „Kartács” Barbossának hívnának.

A Fekete Gyöngy kapitánya összevont szemöldökkel csóválta a fejét, mire Barbossa és Molly nevetni kezdtek.

-                     Mivel a Molly nem hangzik jól a Barbossával, Margaret lettél volna – mondta az idősebb kapitány vigyorogva.

Most a lányon volt a sor, hogy kinyilvánítsa nemtetszését a név irányában.

Jack elgondolkodó arccal nézett két társára. Felidézte magában első találkozását Mollyval. A lány akkoriban Will Turnernél lakott; a kovácsfiú még Angliában a legjobb barátja volt. Tízéves korukban elszakadtak egymástól, és Port Royalban évekkel később újra találkoztak. A férfi emlékeiben tisztán élt az első és utolsó közös kalandja a lánnyal, amikor is egy bennszülött falu elrejtett kincsét keresték. Miután megtalálták a kincset, vérre menő csatát vívtak érte. Mollyt itt érte utol a végzete. Jack akkor azt gondolta, soha többé nem fogja őt újra látni. Száját halvány mosolyra húzva nézett a lányra, akinek vörös haja zászló módjára lobogott a szélben. Pillantása ekkor Barbossára esett, aki a jobb kezének középső ujján lévő ezüstgyűrűt nézte, távolba révedő tekintettel. Aztán Jack felé fordult.

-                     Na jól van, magatokra hagylak benneteket – mondta reszelős hangon.

Mielőtt távozott volna, vállon veregette Mollyt, majd lassú léptekkel a kabin felé indult. Jack félig lehunyt szemmel nézett a lányra, majd elgondolkozó arcot vágott.

-                     Mi olyan érdekes rajtam? – fordult felé Molly mosolyogva.

-                     Csak az, hogy ennyire jóban vagy Barbossával – hangzott a válasz.

-                     Ő hozott vissza engem Onnan. Így törlesztette adósságát az anyámnak. Felébredt benne az apai ösztön, pedig nem is vagyunk rokonok. Szerette anyámat, tudod?

Jack nem szólt semmit, csak hümmögött. Molly ekkor megmutatta neki a jobb kezének középső ujján lévő ezüstgyűrűt.

-                     Ez olyan, mint Barbossáé! – mutatott rá a kalóz. – Eljegyeztétek egymást?!

-                     Sparrow, meg vagy te huzatva?! – csattant fel a lány. – Az előbb mondtam, hogy fogadott apámnak tekinti magát! Szó sincs itt eljegyzésről. Ezt a gyűrűt annak az áruló Krallnak az ujjáról húztam le, még ott, a szigeten. Anyám Barbossától kapta, még mielőtt megszülettem volna. Sosem vette le, és sosem mondta el az apámnak, honnan szerezte.

-                     És tényleg hiányoztam? – kérdezte Jack, kissé oldalra billentett fejjel, sötét szemét Molly arcába fúrva.

-                     Hmm… az igazat megvallva, nem tudtam eldönteni, téged hiányollak-e jobban, vagy a legjobb barátomat, a szép szoprán Will Turnert. – felelt a lány mosolyogva, miközben sápadt arcán vörös foltok jelentek meg. – Mégis mit csinálhattam volna Odaát? – tárta szét karját, látva a kalóz kérdő tekintetét. – Miért, talán én is hiányoztam neked?

-                     Azt nem mondtam! – fordított hátat a lánynak Jack nevetve.

Molly is megfordult. A Nap lassan kúszott fel a világosszüke színben pompázó égre. Olybá tűnt, mintha a narancssárga korong a tenger mélyéről jött volna felfelé. A két kalóz egy pillanatig szótlanul bámulta a horizontot, majd egymásra néztek.

-                     Hajnalodik – mondta Molly mosolyogva.

-                     Ideje felkeltenünk a jónépet – így Jack.

Azzal a két barát fülig érő vigyorral a kabinok felé indult.

Naras